Magyaros pulykamell, avagy 'amit látsz, mindent bele"

Amikor szüleid elutaznak és te pár napra egyedül maradsz és nincs kedved gyorskaját enni, de nincs elég pénzed valami jobbra és túl fáradt vagy elmenni boltba, hogy beszerezd valami jó recept hozzávalóit, de mégis meg szeretnél próbálni valami ehetőt összedobni, akkor érdekes dolgokra tudsz rájönni. :D

Elkezdtem összegyűjteni, hogy milyen ehető dolgok vannak itthon. Találtam pulykamellet a fagyasztóban, találtam krumplit, vöröshagymát, mustárt, pirosaranyt, borsot, pirospaprikát, magyaros fűszerkeveréket és tejfölt.

Rájöttem, hogy magyarok vagyunk!

Összedobtam, amit láttam és kész lett a magyaros pulykamell. Hát nem varázslatos??

Múltkor utaztam Angliába, de akkora vihar volt Magyarországon, hogy még nem tudtunk elindulni, ezért várakoznunk kellett a kapunál. Ez alatt az idő alatt egy kint élő magyar fiatalemberrel kezdtem el beszélgetni. Ő mondta, hogy van ott egy ismerőse, aki abból él, hogy két hetente hazajön televásárolja magát a túróruditól kezdve a csabai kolbászig mindenféle igazi magyar finomsággal és a kint élő magyaroknak angliai árakon eladja. "Van is rá kereslet bőven, mert nincs annál jobb érzés, mikor az egyik reggel, -amikor fáradt vagy, mindenből eleged van és egy kicsit honvágyad is van-, kinyitod a hűtőt és meglátod a bábolnai sonkát és a pirosaranyat!"

Ő csak a pálinkát hiányolta a kínálatból és amikor hazalátogat mindig visz magával vissza egy kicsit. Aggódott is a három üveg pálinkájáért a bőröndjében, nehogy összetörjenek a viharban. :D

Néha elgondolkozom azon, hogy a nagy világon e kívül van-e számomra hely.

Persze, hogy van. A világ durvanagy.

Viszont sosem tudnám elfelejteni, hogy honnan jöttem. Itt nőttem fel, ebbe a kultúrába tartozom és szeretem a gulyáslevest! :D

Annak ellenére, hogy a 'bunkó magyar ember' sztereotípia tényleg egy valóságos probléma, szerintem Magyarország képvisel egy bizonyos értékrendet, amit magaménak tudok érezni.

Zsófi

Magamutogató, ki színpadra áll?

"A színpadra álláshoz kell egy nagy adag exhibicionizmus."

"Én nem merek színpadra állni, nem akarom magamat mutogatni."

Hallom ezeket a mondatokat sok embertől. És egyre inkább zavar, mert nekem magamtól soha nem jutott eszembe, hogy a színpadra így is lehet tekinteni. Sőt, hogy milyen sokan tekintenek így rá. Végignézek magamon, és zsigerből kijelentem: elhatárolódom ezektől a kijelentésektől.

"Egy szószéket a sok közül kibérlek,

Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek.

Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,

De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.

Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt

Nektek, kiket szerettem,

Állván tátott szemmel, csodára várván.

Amit nem mondhatok el senkinek,

Amit majd elmondok mindenkinek."

- Karinthy Frigyes

Nem azért állunk a színpadra, hogy a testünket mutogassuk. Nem az számít, hogy leénekeljük-e az aktuális rivális popsztárt. Egyébként sem létezik konkurencia a művészetben... minden hús-vér dalszerző és előadó egyedi és utánozhatatlan.

Nem azért vállalunk nyilvános szereplést, mert sztárok akarunk lenni és gazdagnak látszani.

Hanem azért, mert mi így kommunikálunk, a színpad számunkra az az eszköz, amellyel szólni tudunk az emberekhez. Eszköz. Nem cél! A színpad az a hely, ahol teljesen szabadok tudunk lenni, ahol megnyílik a saját univerzumunk, ahol őszinték lehetünk, ahol "itt és most" történik minden. A színpadról egyszerre nézhetünk akár több tucat ember szemébe, érezhetjük őket, egymást, és saját magunkat. 

Nem azért zenélünk, hogy bebizonyítsuk milyen kurva tehetségesek vagyunk, hanem azért, mert gondolataink és üzeneteink vannak, érdekesnek tartjuk a társadalmat, szeretjük az embereket. Szeretünk jó ügyek mellé állni, értékeket képviselni, és felhívni rájuk a figyelmet, és olyan dalokat írni, melyek megértenek, segítenek, vígasztalnak, felvidítanak, nevettetnek, kifejeznek.

Egy sokat látott újságíró tanárommal beszélgettem, azt mondta, hogy ha értéket akarok képviselni, ne számítsak sok sikerre.

Kérdem én: Miért?

Ildi (Dark Notes)