2014. január 18., szombat

Ne akard megoldani, csak hallgass meg!



Néztem a videót, és nem tudtam együtt érezni a lánnyal.

Minden médiatartalomnál felmerül bennem a kérdés, hogy mi lehetett a készítőik célja. Vajon szimplán csak bemutatják a helyzetet? Könnyed szórakoztatásnak szánják a videót? Esetleg társadalmi célja van a kisfilmnek, oktat és moralizál?
Még ha a készítők hozzáállását nem is olyan egyszerű kitalálni, a nézők-kommentelők reakciójában bőven találunk keserűséget.

A videó felszólítja a férfiakat, hogy "Ne akarjanak mindent megoldani." Kérdem: Miért?

Miért baj az, ha megoldásokat keresünk a szeretteink problémájára? Miért baj, ha próbálunk segíteni? Miért kell egyáltalán ezt a kérdést feltenni?

A téma nem az alkotók képzeletének szüleménye. Nap mint nap kerülünk hasonló helyzetekbe, amiknek azonban nem azok az elszenvedőik, akikre elsőre gondolunk. Nem a ripacsok, akik empátiát várnak, holott bennük nincs annyi empátia, hogy ezt elmondják a másiknak.

Gyakorlatiasan élünk, a problémamegoldáshoz vagyunk szokva heti 5 napon át 8 órában (vagy 10-ben, 12-ben… esetleg még hétvégén is a melóhelyen). A szeretteink azért a szeretteink, mert szeretjük őket. Ha bajuk van, segíteni próbálunk – ahogy tudunk (nem születik mindenki pszichológusnak). De segíteni próbálunk, jó szándékkal.

Mennyi empátia van abban az emberben, aki nem veszi észre a jó szándékot? Mennyi empátia van abban az emberben, aki annyira csak a saját nyűgjére koncentrál, hogy elfelejti, hogy a másik ember is egy érző lény, és lehet, hogy neki sem a mai volt a legjobb napja? Hogy akarjuk elvárni, hogy mások olvassanak a gondolatainkban, holott mi sem olvasunk az övéikben? És hogy nem vesszük észre, hogy a másik negligálásával és lehordásával mekkora fájdalmat okozunk? Mi, aki empátiára vágyunk.

- Fáj a fejem, nem érzem jól magam, félek, hogy ez az érzés talán sosem múlik el.
- Nem lehet, hogy az a baj, hogy ’egy szög van a fejedben’?
- Nem, nem a ’szög’ a baj. Nem nagy dolog. Csak kérlek hallgass meg, hadd meséljem el, hogy hogyan érzem magam. Ha meghallgatsz, már azzal is rengeteget segítesz, mert azáltal, hogy elmesélem, már egész jól helyre tudom tenni magamban a dolgokat.
- Rendben, mesélj. Mi a baj?
- ……………………………………….  és köszönöm, hogy meghallgattál.
- Nagyon szívesen, remélem, hogy segített. De figyu… az a ’szög a fejedben’, biztos hogy nincs azzal baj?
- De, igazad van, az sem egészséges… de ne most… mára hagyjuk.

Talán valahogy így kéne, nem?

Egyszerűen fel nem tudom fogni, hogy a videóban található kommunikációs játszma hogyan lehet pozitív kimenetelű. Biztos, hogy a másikra ráerőltetett kussolás bárkinek a hasznára válhat? Vajon melyikük az agresszor? Biztos, hogy a férfi az, aki mindig mindent jobban tud? Vajon van agresszor? Vajon fájdalmat okoz az egyik a másiknak?
Vagy egyszerűen megszoktuk már, hogy így működik… így aztán mindig tartunk a másiktól egy lelki lépés-távolságot?

Ez a kommunikációs játszma tényleg csak a nőkre jellemző? Én nem hiszem…

Felelős, intelligens felnőtteknél (embereknél!) működhet így? Én nem hiszem…

Ildi (Dark Notes)